Ország

Egyesült Államok

Tárgy

Az Egyesült Államok politika törekvései az iraki háború tükrében

Összefoglaló

Az iraki háborút megelőző és az azt követő diplomáciai és katonai lépések az Egyesült Államok új világpolitikai törekvéseit tükrözik. E törekvések - a jelenleg értékelhető események és döntések tükrében - nemcsak az új világpolitikai erőviszonyok kialakítását és megszilárdítását célozzák, hanem a világpolitikai játéktér működési elveinek átalakítására is irányulnak. Amennyiben állandósul az Egyesült Államok kormányának jelenlegi döntéshozatali magatartása, úgy érvényét veszítheti a XX. század második felében kiépült teljes globális politikai és biztonságpolitikai jogrend és konvenciórendszer.

Elemzés

A II. világháborút követően - elsősorban az ún. "nyugati hatalmak" törekvéseképpen - fokozatosan épült fel - elsősorban az ENSZ, az EBESZ, a NATO, az Európa Tanács, az Európai Unió szerződéseiből, konvencióiból, nyilatkozataiból, határozataiból - az a nemzetközi jogrend, szokásrend és elvrendszer, amely a nemzetközi kommunikáció és cselekvési gyakorlat kereteit megszabta. Ez a rendszer - a nyugati társadalmak alapértékei, a jogállamiság, a demokrácia, a piacgazdaság, az emberi jogok melletti elkötelezettségen kívül - alapfeltételként kezelte a világban kialakuló válsághelyzetek megoldásához szükséges nemzetközi legitimáció megszerzését a beavatkozni szándékozó vagy arra felkért államok, országcsoportok részéről. A nemzetközi legitimáció legerősebb forrása az ENSZ Biztonsági Tanácsa volt, de az EBESZ és a NATO is adott felhatalmazást beavatkozásra, béketeremtésre és békefenntartásra. Az Egyesült Államok kormányának magatartása az iraki kérdésben szokatlan, a XX. század nemzetközi politikai gyakorlatától szögesen eltérő. Az amerikai kormány Irak megtámadása előtt hónapokig kereste az okot a katonai támadásra, nyomást gyakorolva a nemzetközi fegyverzet-ellenőrökre is. Ám sem azt nem sikerült bebizonyítania, hogy Irak az emberiségre - vagy akár szomszédaira - fenyegetést jelentő tömegpusztító fegyverekkel rendelkezik, sem azt, hogy az iraki elnök közvetlen kapcsolatban áll a nemzetközi terrorizmussal, sem azt, hogy Irak agresszióra készülne bármelyik szomszédja ellen. Így tehát az Egyesült Államok kormánya nem tudta megszerezni sem az ENSZ BT, sem a NATO támogatását az akcióhoz. A nemzetközi közvélemény, a világ államainak többsége nem támogatta, vagy kifejezetten ellenezte az iraki akciót, többnyire nem az iraki diktátor és diktatúra iránt érzett rokonszenv miatt, hanem arra hivatkozva, hogy a nemzetközi diplomácia eszköztára még nem merült ki. Tevőlegesen egyedül az Egyesült Királyság kormánya nyújtott támogatást az Egyesült Államok Irakkal kapcsolatos politikájához, valamint utólag sokszor sokféleképpen magyarázott támogató levelet írt alá hét másik ország kormányfője.

Az Egyesült Államok - a kétpólusú világrend megszűnése óta először - kizárólag a saját katonai és gazdasági erejére hagyatkozva, a széles nemzetközi közvélemény fenntartásai vagy bírálata ellenére, minden nemzetközi legitimációt mellőzve hajtott végre katonai akciót egy általa haramiállamnak nevezett ország ellen. Ezzel - az amerikai kormány legmagasabb vezetői megnyilatkozásainak kíséretében - egyértelműen kifejezésre juttatta, hogy a II. világháború után fokozatosan felépített és - bár nem kifogástalanul, de mégiscsak - működő nemzetközi jogrendet és szokásrendet nem tartja önmagára nézve kötelezőnek, nem fogadja el annak fékező és ellenőrző mechanizmusait, és jogot formál érdekei érvényesítésére kizárólag saját - akár katonai - ereje alapján.

Ez a stratégia és politikai magatartás az egész XX. századi nemzetközi jog- és szokásrendet valamint a kiépült intézményrendszert átalakíthatja. Ha többé nem kell a nemzetközi közvélemény számára elfogadható módon bizonyítani, hogy egy országra mért katonai csapás az emberiséget veszélyeztető, vagy ilyennek minősülő cselekedet megelőzését vagy megtorlását szolgálja, s ehhez nincs szükség nemzetközi intézményi legitimációra, akkor értékét és hitelét veszti a teljes nemzetközi politikai, biztonságpolitikai, jogi és intézményi rendszer, amely a II. világháborút követően - évtizedek során - felépült.

Külön figyelmet érdemel a NATO - mint szervezet - és az Egyesült Államok viszonyának megváltozása. Eddig is nyilvánvaló volt, hogy a NATO katonai - védelmi és csapásmérő - erejét jelentős mértékben az Egyesült Államok biztosította. A nagy európai tagállamok katonai ereje is csak töredéke az amerikai haderőnek. Ám a NATO mindeddig politikai és stratégiai értelemben egyenrangú országok szövetsége volt. A tagállamok konszenzussal hozták meg döntéseiket, konfliktusaikat a háttérben oldották meg, a nyomásgyakorlásnak is megvoltak az elfogadott játékszabályai. Bár az erőviszonyokkal mindenki tisztában volt, a politikai egyeztetés és konszenzuskeresés a szervezet működési rendjének alapja volt. Az iraki háború kapcsán nyílt konfrontációra került sor a NATO keretein belül, aminek következményeképpen az amerikai kormány már nem törekedett a szövetség jóváhagyásának megszerzésére, ehelyett a lehető legtöbb tagállam és tagjelölt támogatását próbálta elérni. Vagyis: a NATO megosztására törekedett. Ez a politika a II. világháború utáni világrend másik fontos pillérét, az euroatlanti (transzatlanti) kapcsolatrendszert átértékeli, és hosszabb távon felszámolja. Ha következetesen végigviszik, megszünteti a politikai értelemben vett Nyugatot, s helyette egymással immár politikai, biztonságpolitikai, sőt, katonai értelemben is nyíltan rivalizáló pólussá alakítja az Egyesült Államokat és Európát (pontosabban: az Európai Uniót).

Következtetés

A fentiekből következően megszűnhet a világpolitikában az a viszonyítási pont, amit a „nyugati demokráciák", az általuk képviselt értékek, az általuk kialakított intézmények együttese jelentett. Ehelyett ismét kialakulhat az a - II. világháborút megelőző időszakhoz hasonló, de globális méretű - világpolitikai játéktér, amelyben a nyers érdekérvényesítésen alapuló geopolitikai törekvések dominálnak, háttérbe szorítva a nemzetközi szervezeteket, jogintézményeket és konvenciókat.