Ország:

Egyesült Királyság

Tárgy:

A Munkáspárt és a Konzervatív Párt

éves konferenciái

Összefoglalás:

A két legnagyobb brit politikai párt éves konferenciája idén nem ígért olyan izgalmakat, mint a tavalyiak. Akkor Gordon Brown miniszterelnök a Munkáspárt konferenciája előtt még egy előrehozott választás ötletét lebegtette, míg David Cameron pozíciója forgott kockán és a Konzervatív Párt blackpooli konferenciáján elmondott beszéde óriási jelentőségű volt a politikai jövője szempontjából.

Ezzel szemben - annak ellenére, hogy a Munkáspárton belül egyesek aggodalmaskodtak a párt esélyeit illetően a legközelebbi általános választásokon, ha Gordon Brown vezetésével vágnak neki - a miniszterelnöknek sikerült lecsendesíteni a távozásáról beszélők hangját, legalábbis egyelőre. Ami a konzervatívokat illeti, a konferenciájukat nagy mértékben árnyékba borította az egyre terjedő pénzügyi és gazdasági válság.

A tory vezetésnek nem kellett küzdenie helyzete megerősítéséért a párton belül, hanem azt kellett demonstrálnia mind a brit választók, mind a világ előtt, hogy készen áll a hatalomváltásra az Egyesült Királyságban. A Munkáspárt konferenciájának fő üzenete az volt, hogy ezek az idők 'tapasztalatot' kívánnak, míg a konzervatívoké a 'felelősségre' koncentrált.

Elemzés:

A Munkáspárt nehéz korszakot él át az utóbbi időkben. A kormány számos hibát követett el, melyek közül a legjelentősebb a 10 százalékos jövedelemadó eltörlésére tett kísérlet volt. Növekvő népszerűtlensége miatt számos, korábban biztos munkáspárti választókerületben is vereséget szenvedett időközi választásokon. A Konzervatív Párt nagyjából 20 pontos előnyre tett szert a Munkáspárttal szemben, s ez - ha ma tartanák a választásokat - földcsuszamlásszerű tory győzelmet jelentene, amelyben a munkáspárti parlamenti képviselők körülbelül egyharmada elvesztené mandátumát. A választói térkép veszélyes változásokat mutat a Munkáspárt támogatottságát illetően: a jelenlegi körülmények között London kivételével gyakorlatilag teljesen kiszorulna Dél-Angliából és súlyos veszteségeket lenne kénytelen elkönyvelni északon is, míg Skóciában az Alex Salmond vezetésével megerősödött Skót Nemzeti Párt válhat a legerősebb politikai erővé.

A Munkáspárt tagjai körében végzett felmérés szerint 55 százalékuk úgy véli, hogy a pártnak nagyobb esélye lenne egy általános választáson a győzelemre, ha Gordon Brown távozna a párt éléről. Gordon Brown nem rendelkezik elődje politikai karizmájával; ráadásul röviddel az éves konferencia előtt Tony Blair egy még 2007 őszén írt, de csak most augusztusban kiszivárogtatott memorandumában élesen bírálta Brown politikáját és vezetési stílusát. Azt írta, hogy a 2007-es pártkonferencia 'a hübriszről és az ürességről' szólt, és amiatt panaszkodott, hogy utódja elvetette az ő 'politikai agendáját anélkül, hogy bármivel is pótolta volna azt'. Az ügyet csak elmérgesítette, hogy Cherie Blair a visszaemlékezéseiben meglehetősen kedvezőtlen képet festett Gordon Brown személyiségéről.

Ugyanakkor számos vezető munkáspárti politikusról az a hír járja, hogy készek lennének Gordon Brown helyébe lépni a közeljövőben. Elsőként kell említeni kell közülük David Miliband külügyminisztert, akitől már 2007. júniusában is - amikor Tony Blair távozott a párt éléről - sokan azt várták, hogy ringbe száll a pártvezetésért. Ed Balls oktatásügyi miniszter kinevezésekor átfogó oktatási reformprogramot tett le az asztalra; egyes megfigyelők ebből azt a következtetést vonták le, hogy csendben ő is magasabb posztra vágyik. Továbbá az említettek között van még Alan Johnson egészségügyi miniszter,

Jack Straw igazságügyi miniszter - az utóbbi inkább átmeneti, semmint tartós megoldást jelentene -, a munka- és nyugdíjügyi miniszter, James Purnell, és egy 'mezei' parlamenti képviselő, Jon Cruddas, aki - mivel a párt baloldalán található - élvezi a szakszervezetek támogatását. A Blair-Brown vezetés egyik radikális lépése az 1990-es években pontosan az volt, hogy visszaszorították a szakszervezeti befolyást a Munkáspárton belül, s ezzel együtt a kollektivista gazdasági elképzeléseket is középutas, inkább piacorientált eszmékkel váltották fel. Mindennek ellenére a növekvő gazdasági bajok, így - többek közt - az emelkedő fűtőanyag-, élelmiszer- és hitelköltségek miatt a szakszervezetek egyre nagyobb nyomást gyakorolnak a kormányra annak érdekében, hogy az térjen vissza egy 'gondoskodóbb' neo-keynesiánus gazdasági politikához. (Érdemes megemlíteni, hogy a szakszervezetek birtokolják a munkáspárti kongresszusokon a szavazatok egyharmadát.)

Mivel a támadások egy része személyes jellegű volt, Gordon Brown a konferencián elmondott beszédében többet foglalkozott a személyes erényekkel, mint ahogy az szokás az Egyesült Királyságban. A miniszterelnöknek talán legemlékezetesebb mondata a tapasztalatról elmondott egyszerre kétfelé vágó kijelentése volt: 'Mindenki tudja, hogy pártolom a betanulást, ám hadd szögezzem le, hogy a mostani idők nem újoncoknak valók.' A jelen lévő delegátusok nagy ovációval fogadták a David Cameronra utaló megjegyzést, de a megfigyelők azt is hangsúlyozták, hogy az utalás legalább annyira vonatkozott David Milibandre, mint a konzervatív vezetőre.

Brown elítélte a korlátlan szabadpiaci dogmát és egy klasszikus szociáldemokrata programnak felfogható csomagot ígért, beleértve az idősek jobb ellátását, a hátrányos helyzetűek jobb iskolai elhelyezését, első osztályú egészségügyi gondoskodást, valamint több óvodát. Beszédének egyik középponti gondolata a kormány hatalma és a kötelessége volt egy igazságosabb társadalom megvalósításában. A nagy kérdés azonban az, honnan lesz pénz mindezen programokra? Alastair Darling pénzügyminiszter ígéretet tett arra, hogy a jelenlegi költségvetési keretekben fogják az új kiadásokat fedezni. A gazdasági válságra való tekintettel több, mint valószínűtlennek tűnik, hogy a nagyra törő és költséges programokat a közeljövőben meg lehessen valósítani.

Brown miniszterelnök a konferencia után gyorsan cselekedett. Átalakította kormányát; a legfontosabb változásnak tűnik, hogy Peter Mandelson jelenlegi európai bizottsági tagot meghívta a kabinetjébe. Mandelson az 1990-es években a Munkáspárt győzelmének egyik kovácsa volt és Blair kormányában kétszer is helyet kapott, de mindkétszer távozni kényszerült elég zavaros körülmények között. Ráadásul korábban nem állt túlságosan közel Gordon Brownhoz. Ugyanakkor azonban tény, hogy ő az egyik legiskolázottabb politikus Nagy-Britanniában, s a rátermettsége és tapasztalata nagy segítséget jelenthet, hacsak a brit kormánynál erősebb külső és belső erők nem teszik a szolgálatát hiábavalóvá és jelentéktelenné.

A Konzervatív Párt és vezetése sokkal kedvezőbb helyzetben volt. David Cameron és árnyékkormánya tagjainak inkább azt kellett elkerülniük, nehogy úgy tűnjenek, mintha előre innának a medve bőrére. Valójában a konzervatívok már kaptak is egy figyelmeztető jelzést. A Munkáspárt konferenciája utáni felmérések azt mutatták, hogy a korábbi, nagyjából 20 pontos előnyük körülbelül a felére apadt, és - ami még ennél is riasztóbb lehet a számukra - egy közvélemény-kutatás szerint válság esetén a megkérdezettek 43:33 arányban jobban bíznak Gordon Brownban, mint a tory vezetőben. David Cameron ügyesen riposztozott Brown 'tapasztalat'-érvére, amikor - egyebek mellett - felidézte, mennyvel tapasztaltabb politikusnak számított 1979-ben James Callaghan a meglehetősen szerény politikai pályafutással rendelkező Margaret Thatchernél, s az ország mennyivel jobban járt, hogy mégis az utóbbit választotta.

A konzervatívok kétfrontos támadást intéztek a munkáspárti politika és személyesen Gordon Brown ellen. George Osborne árnyék-pénzügyminiszter a gazdasági teljesítményüket bírálta és a jelenlegi pénzügyi és gazdasági zűrzavart, részben, Brownra hárította, aki ezeket a területeket irányította az utóbbi tíz évben. Azzal vádolta a munkáspárti kormányt, hogy túlzott mértékű személyi és állami kölcsönfelvételt tett lehetővé, s leszögezte: mindenekelőtt a kölcsönfelvételnek szabna határt, s nem az adócsökkentés lenne az első számú intézkedése. Más szavakkal: szakított a hagyományos, adócsökkentésen alapuló tory pénzügypolitikával és a 'közép' felé mozdult el - ahol a szavazatok vannak.

Nem kímélte a City pénzembereinek felelőtlenségét sem, amiért ekkora zűrzavart okoztak a 'kapitalista kaszinóban'. David Cameron a saját beszédében hozzátette még, hogy a Blair- és a Brown-kormányok két hatalmas hibát vétettek: először azt, hogy miközben a Bank of England-et függetlenné tették, egyben el is vették az intézménytől a pénzpiacok fölötti ellenőrzés jogát; másodszor azt, hogy a kormányzati kölcsönfelvételeknek nem szabtak határt. Az első két felelősségteljes gazdaságpolitikát folytató év (1997 és 1998) után a munkáspárti kormány 'költekezés-függő' lett – ezt a kifejezést a konzervatívok feltehetően gyakran fogják még használni a következő hetekben és hónapokban.

Nem csupán Gordon Brown, hanem David Miliband is a konzervatív vezető kritikájaának célkeresztjébe került. A külügyminiszter a munkáspárti konferencián megjegyezte, hogy 'amennyiben a kormány nincs melletted, akkor kizárólag csak saját magadra számíthatsz'. David Cameron élesen támadta a Munkáspártot azért, mert azt sugallja, hogy egy még nagyobb állam a megoldás; hol marad a család, a közösség, a lakókörzet, tette fel a költői kérdést Cameron.

A kérdés a szociáldemokrata és a konzervatív ideológia filozófiai alapjait érinti: miközben az előbbi nagyobb szerepet szán a fent említett hagyományos intézményeknek, addig az utóbbi mindenekelőtt az egyén és az állam közötti kapcsolatra összpontosít. Mindennek ellenére David Cameron nem küldött egyértelmű jelzéseket ebben a kérdésben: ugyanis egyben azt is kijelentette, hogy 'mi vagyunk az országos egészségi szolgálat pártja most Nagy-Britanniában', majd a továbbiakban egy konzervatív kormány programjait kezdte sorolni kezdve 3 000 új iskola létrehozásától a fegyveres erőknek juttatandó több pénzig. Ahogy megfogalmazta: egy jövendő konzervatív kormány középponti feladata radikális társadalmi reformok keresztülvitele lesz olyan módon, ahogy Margaret Thatcher a gazdaságban hajtott végre radikális változásokat. Ám sem a Konzervatív Párt, sem a Munkáspárt számításai nem stimmelnek. A több és jobb társadalmi szolgáltatásokat egyszerűen nem lehet a jelenlegi bevételek mellett fedezni, jóllehet a konzervatívok egyik ideológusa, Oliver Letwin (Alastair Darlinghoz hasonlóan) megígérte, hogy 'a változások még rövid távon sem kerülnek több pénzbe'.

Ha a Munkáspárt konferenciája a 'tapasztalat' köré szerveződött, a konzervatívoké a 'felelősséget' hangsúlyozta. David Cameron különbséget tett a szabadságról kialakított konzervatív felfogás, mely a mások iránt felelősséggel van átitatva, és a libertarianizmus közé, amely viszont nem. 'Felelősségnek' kell áthatnia a társadalmat fentről egészen le, és kormányzó erőként a Konzervatív Párt azonnal 'felelősen' fog ténykedni. Teszi ezt úgy, hogy véget vet az állami kölcsönzésnek, a kiadásokat határok közé szorítja, minden állami kiadást felülvizsgál és megreformálja a rossz hatásfokkal működő társadalmi szolgáltatásokat. Személyes szinten a Konzervatív Párt 'véget vet a jelenlegi jóléti szolgáltatásoknak' (Bill Clinton) azzal, hogy megszünteti a 'valamit a semmiért' gyakorlatát.

Következtetés:

A Munkáspárt konferenciája nagy részben a személyek körül forgott egy olyan időben, amikor a jelenlegi kihívások inkább a politika elméletét és gyakorlatát érintik. A munkáspárti konferencia egyik felszín alatti kérdése a párt 'lelkéért' folytatott küzdelem volt. A lehetőségek az alábbiak: 1) visszatérés a baloldali hagyományokhoz azáltal, hogy a szakszervezetek hatalma megnő a parlamenti Munkáspárt és a választókerületek kárára; 2) a Blair-Brown alkalmazta 'harmadik út', azaz egy óvatos lépésekkel végrehajtott reformfolyamat, miközben a párt a politikai spektrum közepén marad; vagy 3) közeledés egy markánsabb szabadpiaci reformhoz (ahogy azt, többek mellett, Alan Milburn javasolja) - a jelenlegi gazdasági helyzetben.

Ez az utóbbi változat tűnik a legkevésbé kivitelezhetőnek. Gordon Brown a jelek szerint megerősítette helyzetét, legalábbis jövő nyárig, noha a leváltását szorgalmazók hangja megerősödhet, ha a Munkáspárt elveszti a közeljövőben a skóciai Glenothes-ben tartandó időközi választást.

A Konzervatív Párt elsődleges feladata az lenne, hogy józanul mérje fel a következő általános választási esélyeit. A vezetésnek nem szabad elfelejtenie, hogy a jelenlegi támogatás egy része kiábrándult korábbi munkáspárti szavazóktól jön, s ez a támogatás nagyon gyorsan eltűnhet, ha David Cameron visszatér azokhoz a hagyományosnak számító konzervatív politikákhoz, amelyek a 'smucig párt' becenevet ragasztották a torykra az 1990-es években. A legtöbb lehetőséget a jelek szerint egy olyan óvatos, középutas, a társadalmi szolgáltatásokra és az életminőségre ('zöld ügyekre') koncentráló politika jelentené, amelyet a birminghami pártkonferencia meghirdetett.