Ország:

Pakisztán

Tárgy:

Biztonságpolitikai helyzet

Összefoglalás::

Lassan egy éve annak, hogy 2007. december 28-án Rawalpindiben merénylet oltotta ki Bennazir Bhutto volt miniszterelnök, a pakisztáni ellenzék nem sokkal korábban hazatért vezérének életét. Pakisztánban azóta békés hatalomváltásra került sor, a Musaraf tábornok-elnök vezette alkotmányos diktatúrát a térségi standardoknak megfelelő demokratikus választások során polgári kolíciós kormányra cserélték. Az első pillantásra megnyugtató fejleményeket mind belpolitikai, mind gazdasági, mind pedig biztonsági szempontból veszélyes tendenciák kísérik.

Elemzés:

A 2008. november végi mumbai terrorhullám azt is bebizonyította, hogy a pakisztáni állam integritása erősen megkérdőjelezhető, miután az India legfontosabb üzleti-gazdasági központjában lezajlott dráma elkövetői között több pakisztáni hátterű személy is felbukkant. Bár pakisztáni részről eddig következetesen cáfolták, hogy közük lenne a terrorcselekményekhez, a nyilvánosságra került információk alapján arra lehet következtetni, hogy a merényleteknek van iszlamabadi háttere, s az állam nem képes arra, hogy teljes ellenőrzést gyakoroljon a területén folyó illegális előkészületi cselekmények felett. Fennáll a gyanú, hogy az állam egyes szegmenseiben is vannak olyan, többé-kevésbé autonóm módon fellépő erők, amelyek saját politikai napirendjüknek megfelelően járnak el és megfelelő hálózattal, illetve eszközökkel rendelkeznek céljaik megvalósítására (ezek a titkosszolgálatok keretében lelhetőek leginkább fel).

A mumbai terrorcselekmények alkalmasak voltak arra, hogy befagyasszák az ígéretesen alakuló pakisztáni-indiai közeledési folyamatot és a két ország közötti kapcsolatokat ismét a nacionalista-vallási szembenállás, a nukleáris erőfitogtatás irányába mozdítsák el. Mivel mindkét állam meghatározó hatást gyakorol a regionális biztonság alakulására, a viszonyrendszer megromlása nem sok jóval kecsegtet a jövőre nézve. Ismét bebizonyosodott a régi igazság, hogy „ha Pakisztán a címlapon van, az mindannyiunk számára rosszat jelent".

Ázsia kulcsfontosságú muzulmán atomhatalma a mumbai vérengzéstől függetlenül is olyan sokrétegű válságon megy keresztül, amely kihatásaiban jóval túlmutat az ország területén, és végső soron globális biztonságpolitikai hullámokat ver. Pakisztán jövője meghatározó befolyással bír Dél-Ázsia és az euro-atlanti térség biztonságára is. Sok múlik azon, hogy a világ vezető hatalmai megfelelő, a térség többi országa számára is elfogadható támogatásban részesítsék Pakisztánt, amely a jelek szerint önerőből már nem képes úrrá lenni az elhatalmasodó strukturális problémákon.

A puccs révén 1999-ben hatalomra került Musaraf fokozatosan demokratizálta a rendszert és hatalmának idején a pakisztáni gazdaság jelentős növekedésen ment keresztül. Musaraf, különösen a 2001. szeptember 11-i terrortámadásokat követően szinte nélkülözhetetlen szövetségessé tette az országot Washington számára. E szövetség, bár kényes egyensúlyozásra késztette a hatalom birtokosát a társadalmi elvárások és a nyugati szövetséges követelményeinek mezsgyéjén, megbízható amerikai támogatást eredményezett és a legfontosabb szereplők szintjére emelte az országot a terrorizmus elleni küzdelemben. Az afganisztáni koalíciós, majd NATO-műveletek csak tovább erősítették ezt a szerepet, s úgy tűnt, Musaraf képes hosszabb távon is biztosítani a felemelkedést országa számára.

A diktatúra demokratizálása azonban egyre inkább a felszínre hozta a rendszer belső ellentmondásait, és Musaraf elnök arra kényszerült, hogy fokozatosan nyisson az ellenzék felé, előkészítve ezzel az utat a demokratikus választások felé. 2007 második felét a nagyrészt emigrációba kényszerült ellenzéki vezetők felé tett kényszerű gesztusok, illetve, ezzel merőben ellentétesen, a demokrácia utolsó bástyájának tekintett bírósági rendszer autonómiája elleni fellépés határozta meg. Bhutto hazatérése és a megállapodás a választások előkészítéséről már jelezte, hogy Musaraf hatalomgyakorlásának utolsó szakaszába lépett. A Bhutto-gyilkosság után csak idő kérdése volt, hogy Musaraf – a választásoktól függetlenül is – meddig tud hatalmon maradni.

Bhutto pártjának győzelme, a koalíciós kormány megalakulása és a politikai megállapodás Musaraf hatalomátadásáról nemcsak Pakisztánban, hanem a világban is az optimista hangokat erősítette. A fejlemények azonban hamar rácáfoltak a derűlátásra és világossá vált, hogy a legutóbbi diktatúra viszonylag nyugodt időszakát újabb válságszakasz követi. Aszif Ali Zardari elnökségét ma már számos, a rendszer alapjait érintő kihívás veszélyezteti, és a pesszimistább elemzők szerint növekszik az esélye annak, hogy a nemzet biztonságának hagyományosan végső letéteményese, a hadsereg egy ponton ismét közbeszól és átveszi a hatalmat. E fejlemény a pakisztáni politikatörténet ismeretében nem lenne meglepő, ám hosszú távon ez sem oldaná meg az alapkérdést: miként lehet a súlyos nemzeti, vallási, gazdasági, szociális, biztonságpolitikai kihívásoktól sújtott, atomfegyvert birtokló ország integritását megőrizni és egy rettegett nagyobb kataklizmától megóvni?

A pakisztáni helyzetet az alábbi alapvető problémák terhelik:

1) Az Indiával szembeni ellenséges érzés és folyamatos gyanakvás az ország geneziséből fakad és szinte lehetetlen észérvekkel, tudatos, racionális politikával meghaladni. Az Indiával fennálló konfliktus a pakisztáni nemzeti érzés egyik alappillére, ami válságos időszakokban lehetővé teszi a mindenkori hatalom számára azt is, hogy a belső bajok megléte ellenére egyesítse a tömegeket egy közös ügy mögött. A mumbai terrortámadásokat követően is feltűnő volt, hogy az indiai vádak milyen rövid idő alatt tömörítették teljes egységbe a pakisztáni politikai elitet. E miatt az Indiával fennálló alacsony intenzitású konfliktus érdeke is a mindenkori pakisztáni vezetésnek, s egy hosszú távú kiegyezés nem fogadható el a meghatározó politikai erők számára. Az ellentét ugyanakkor rendkívüli biztonságpolitikai kockázatokat hordoz magában, és arra kényszeríti mindkét országot, hogy a reális biztonsági igényeken túl aránytalan forrásokat áldozzon a védelmi intézményrendszerre, beleértve az atomütőerő műveleti képességének fenntartását.

2) Ezzel összefüggésben külön elemként kell megemlíteni Kasmír kérdését. Bár az elmúlt időszakban volt némi előrelépés gazdasági-szociális tekintetben és a személyek szabad mozgását illetően, a kasmíri konfliktus megoldására a belátható jövőben nincs kilátás. Barack Obama megválasztott amerikai elnök még a kampányidőszakban tett néhány nyilatkozatot, amelyek arra engednek következtetni, hogy az új adminisztráció kész lenne aktívabb szerepet játszani a válság rendezésében. E megközelítést nyilván a jó szándék vezeti, azonban katasztrofális hatással járhat megvalósítása esetén, hiszen egyik fél sem érdekelt az Egyesült Államok bekapcsolódásában, külső kényszer elfogadásában a megoldás érdekében.

3) Pakisztán még a Musaraf-doktrína alapján tagja lett az USA „terror-ellenes koalíciójának". Ez az említett előnyök ellenére széles társadalmi csoportok ellenkezésével találkozik és egyre nehezebben kezelhető helyzetet teremt Zardari elnök és a kormány számára. Amióta Washington új taktikához folyamodott és rendszeresen pilóta nélküli repülőgépekkel támadja a pakisztáni törzsi területeken a tálib ellenállók vélt vagy valós rejtekhelyeit, a vezetés egyszerre kényszerül folyamatos elhatárolódásra és annak demonstrálására, hogy továbbra is érdekelt az afganisztáni rendezés aktív támogatásában. A hidegháborúból örökölt és a terrorellenes fellépésben megerősödött szövetség az USA-val így mélyen megosztja a társadalmat.

4) A pakisztáni talibanizáció rémisztő méreteket ölt és a központi hatalomnak nincsenek megfelelő eszközei arra, hogy gátat szabjon a törzsi területeken tapasztalható, irányíthatatlan folyamatoknak. Az iszlám politikai előretörése amúgy is alapjaiban ingathatja meg a szekuláris pakisztáni politikai elit hatalmát, és azt a veszélyt hordozza, hogy a többé-kevésbé demokratikus berendezkedés a fundamentalista muszlim erők áldozatává válik. Az észak-nyugati területeken a pakisztáni hadsereg közepes intenzitású háborút folytat az ellenállók ellen és igyekszik biztosítani a koalíciós és ISAF-csapatok utánpótlási útvonalát. Ez is ellentmondásokat hordoz azonban, mivel Afganisztán hagyományos ellenfele Pakisztánnak és jelentős indiai támogatásban részesül. Az India-barát, szintén amerikai szövetséges Karzai kormányzatát támadó tálib erők elleni pakisztáni fellépést így sajátos paradoxon terheli: a jelentős áldozatokat követelő katonai műveletek mögött nem áll egyértelmű nemzeti érdek, s ezért a társadalmi támogatottság is gyenge lábakon áll.

5) Kína és Irán szorosabb kapcsolatokra törekszik Pakisztánnal, ami további dilemmákat vet fel. Pakisztán számára mindkét partner fontos nemcsak az Indiával szembeni ellensúlyképzés, hanem az energia-biztonság és a polgári és katonai nukleáris programok jövője szempontjából is. A két kínálkozó szövetséges azonban nem ingyen ajánlja együttműködését, és különösen Irán barátsága okoz fejfájást sokak számára. Teherán közeledésének ugyanis az egyik legfontosabb célja a pakisztáni-amerikai szövetség gyengítése s ezáltal az Egyesült Államok térségbeli befolyásának aláásása. Iszlamabad számára megalázó fiaskóval ért fel, hogy Washington csak Indiával volt hajlandó megállapodást kötni az atomenergia békés célú felhasználásáról, ezzel mintegy másodrangúvá téve az atomfegyvert szintén „önerőből" kifejlesztő Pakisztánt. A 2009. január 20-án hivatalba lépő új demokrata adminisztráció számára az egyik első stratégiai dilemmát annak eldöntése fogja okozni, hogy hosszú távon Pakisztán Indiával azonos szintre emelése szolgálja-e jobban az érdekeit, vagy fenntartja a két ország aszimmetrikus kezelését a nukleáris politika terén.

6) Belpolitikai téren Zardari hatalma ingatag alapokon nyugszik. A Navaz Sarif volt miniszterelnök vezette Muszlim Liga már elhagyta a koalíciót, és kérdéses, hogy a kisebb formációk által támogatott kormány a jelenlegi nehéz helyzetben meddig képes biztosítani a többséget az elengedhetetlen reformtörvények elfogadásához. Zardari hatalomra kerülését nagyban segítette, hogy még a Musaraf és Bhutto által tető alá hozott nemzeti megbékélés keretében eltekintettek a vele szemben fennálló korrupciós vádaktól. A legfelsőbb bíróság elnökének - a demokrácia visszaállítása egyik alapvető elemeként számon tartott - hivatalába történő visszahelyezése azt a veszélyt hordozza, hogy a bírói függetlenségért következetesen kiálló jogtudós a korrupciós ügyekben is hajlamos lesz inkább a törvény és a demokratikus elvárások, mint a politikai megállapodások szavára hallgatni.

7) Az ISI (Inter-Services Intelligence), a nagyhatalmú pakisztáni hírszerző ügynökség Musaraf távozása óta ismét önállóbb életet él. Számos jel utal arra, hogy az ISI-n belül megerősödtek a muszlim fundamentalista elemek, amelyek rokonszenveznek az afganisztáni ellenállókkal, információkat szivárogtatnak és a központi politikai iránnyal ellentétes célkitűzéseket támogatnak. Az ISI félig-meddig önálló hatalmi ágként jelenik meg, ami veszélyezteti a polgári ellenőrzés terén amúgy is gyenge államhatalmat.

8) Mindezen problémák mögött ott lebeg a gazdaság már-már katasztrofális állapota. A nemzetközi pénzügyi válság egyik leginkább érintett áldozata éppen Pakisztán. Az infláció az elmúlt évben 25%-ra szökött, míg az ipari termelés jelentősen visszaesett, ami a GDP-növekedésben jócskán érezteti hatását. A kormány novemberben előzetes egyetértésre jutott az IMF-fel egy 7,6 milliárd dolláros hitelkeretről. A hitel-megállapodás átmenetileg lélegzetvételhez juttatta Zardarit és a kormányt, a megnövekedő kötelezettségek teljesítése azonban várhatóan komoly belpolitikai ellenkezésbe és a tömegek ellenállásába fog ütközni. A jelenlegi pénzügyi válság által dominált helyzetben nincs kilátás arra, hogy egy belpolitikailag meggyengült kormány, amely külpolitikai téren is súlyos kihívásokkal küszködik, belátható időn belül érezhető eredményeket tudjon felmutatni gazdasági téren. Egy esetleges gazdasági összeomlás pedig mind a belpolitika, mind a külpolitika terén kezelhetetlen helyzetet teremtene.

Következtetés:

Pakisztán válaszút előtt áll. Jelenét egy rendkívül összetett, sokdimenziós konfliktus-halmaz határozza meg, amely a relatíve demokratikus berendezkedésű állam alapjait is megkérdőjelezi. Az ország jövője bizonytalan, s egy kedvezőtlen forgatókönyv megvalósulása esetén a regionális és szélesebb biztonsági kihatások beláthatatlanok. A problémák ignorálása, az ország elszigetelése szinte biztos összeomláshoz vezetne, ezért az Európai Unió, a NATO és különösen az Egyesült Államok további, a korábbiaknál összehangoltabb támogatásán sok múlik. Mindazonáltal a Nyugatnak rendkívül körültekintően kell eljárnia, ügyelve arra, hogy fellépése során egységet teremtsen a regionális összefüggések, a politikaformáló kulturális és vallási hagyományok, valamint az euro-atlanti biztonság diktálta érdekek között. E téren (is) meghatározó lesz az alakulóban lévő Obama-adminisztráció ma még nehezen körülírható külpolitikája.