Ország

Európa

Tárgy

Az Európai Unió "furcsa bővítése"

Összefoglalás

Az európai integráció ötödik bővítése a II. világháború utáni politikai-biztonsági és gazdasági megosztás első meghaladása. A jaltai renden való túllépés valójában az Európai Unió hatalmán és döntőképességén kívüli fejlemény. Európa újraegyesítése 2004-ben ténnyé válik. Kérdés, hogy az unió meghatározó tényezői kívánják-e a kibővített unió tényleges egységesülését - és erre fel is vannak készülve -, avagy a kényszerű fúzió mögött a régi és új tagok közötti belső különbség és megosztottság fenntartására törekszenek. Az alábbiakban számba vett tények ez utóbbi irányba mutatnak.

Elemzés

A mostani "furcsa bővítés" felveti a kérdést, vajon ez a francia-német kényszerházasság újabb lenyomata-e, amelyben a most csatlakozók terhére és azok színterén a jelenlegi tagállamok által nyerhető gazdasági pozíciószerzés valójában Németország "fizetsége" a többieknek a politikai unióban és az unió által a nemzetközi színtéren várható politikai nagykorúsításért. Kérdés, hogy a bővítéshez kapcsolódó, e piacokon végbemenő gazdasági befolyáskeresés haszon-irányultsága mennyiben párosul tudatos, a piacgazdaságra visszatérő országokban történő szerepvállalásból adódó tehermegosztással? A német politikai felzárkózás a francia-brit szinthez vajon az EU világpolitikai felemelkedésének ígérete, vagy csupán délibábja. Nézzük az eddigi tényeket: - Németország újraegyesítése, az Európai Unió diszkréten elhallgatott, negyedik bővítése a jaltai rend és az európai stratégiai helyzet első megrendülését hozta magával. Az Európai Unió belső erőviszonyainak dinamikus változása azóta tart. - A változásokat egyrészt az egy pólusúvá lett, de távlatilag több pólusú világrendszer folyamatos átalakulása, másrészt a bővítéssel végbemenő közép- és kelet-európai vákuum kitöltése, legerőteljesebben azonban a gazdasági és monetáris, legújabban pedig politikai unió felé irányuló erőltetett menetelés kihívásai és az azokra adott válaszok mutatják. - 1988-1991-es évek eseményei már jelezték, hogy az Európai Unió és tagállamainak többsége nem készült fel a jaltai rend lejártára. - 1989 óta - különösen a NATO bővítésének fényében - egyértelmű, hogy a nemzetközi biztonságpolitikai viszonyok átalakítói nem az Európai Unióban s nem is tagállamaiban találhatóak. - A csatlakozóknak felkínált társulási megállapodások első javasolt modelljei a nem-európai országokkal már létező társulási megállapodás-típusok lettek. - Az Európai Megállapodások nem tartalmazták a csatlakozási távlatról szóló, a felek egyetértésén nyugvó közös akarat kinyilvánítását. A csatlakozás perspektívája csak a társult országok egyoldalú célkitűzéseként jelent meg. - A szabadkereskedelmi megállapodások a kezdeti, belépőknek átmeneti kedvezményeket nyújtó kereskedelmi pozíciók mögé gyorsan illesztettek olyan gazdasági tartalmakat, amelyek a kedvezményt nyújtókat - vagyis a tagállamokat - juttatták előnyös helyzetbe. A vámjellegű és vámon kívüli akadályok kiiktatása - az átmeneti pozitív diszkrimináció ellenére - a forgalom dinamizálódása mellett az új csatlakozók számára valójában az Európai Unión belüli rendszerben kijelölt helyek elfoglalását eredményezték, amelyek a tőke- és árupiaci pozíciók, a technológiák és a versenyképességi viszonyok alapján determináltak. - A belső piaci integrálódás folyamatát nem kísérte valódi, a vállalkozók alkalmazkodását korábban segítő közösségi támogatásokhoz mérhető segítség, megfelelő programok és akciótervek formájában. (A programok megnyitása a humán területekre irányult.) - A Közösség számára fontos, érzékeny ágazatok védelme tudatosan fennmaradt a társulási megállapodások 10 éve alatt, s ez átmeneti mentességekbe, illetve potenciális védzáradékokba torkollott. A monitoring jelentések ágazati koncentrációja a hosszú távú érzékenység leképeződésének újabb jele. - A bővítés esetleges elmaradásának távlata a csatlakozási tárgyalások végső szakaszáig lebegtetett "alternatíva" volt. - A PHARE, ISPA, SAPARD nem mérhető a hajdani Marshall-segélyhez. - A bővítés alulfinanszírozottsága precedens nélküli. - A támogatás visszafogása a normatív szabály módosításával nem minősül derogációnak. (A tagállamok nem részesülhetnek a GDP-jük 4%-nál magasabb támogatásban.) - A normatív szabályok módosítása a hatalommegosztási rend terén is kedvelt eszköze a szelekciónak. Az európai alkotmányban javasolt intézményi rend az új tagállamok - méretük alapján "objektivizált", korábban sosem gyakorolt - háttérbe szorítását jelenti, állítólag a hatékony kormányzás érdekében. A nagy tagállamok döntéshozatali súlya jelentős mértékben megnő a jelenlegi belső hatalommegosztási viszonyokhoz képest. A kibővült 25 tagú unióban már három nagy tagállam megakadályozhatja a döntések keresztülvitelét, ezzel szemben a kis és közepes tagállamok csak abban az esetben képesek a számukra kedvezőtlen döntések megakadályozására, ha 13-an közös platformra jutva utasítják el az adott döntéseket. - Az EU gazdaságpolitikai stratégiája a hangsúlyokat aránytalan mértékben a régi tagok törekvéseinek megfelelően formálja.

A Kormányközi Konferencia sikertelen lezárása, vagyis kudarca - paradox módon - az integráció továbbfejlődésének új útjait mutatta meg. Az integrációs folyamatot a kezdetektől formáló alapító hatok alternatív megoldásokat vizsgálnak arra az esetre, ha nem sikerülne tető alá hozni az európai alkotmányt. Így a többsebességes fejlődés rövid távú valósággá vált, ami nem múlik el, ha az alkotmányt később elfogadják. Az elnyerendő későbbi jogi legitimáció az addigi határozott és korlátlanabb cselekvés szentesítését is eredményezheti.

A brüsszeli csúcs egyik fontos üzenete, hogy a csatlakozó országok nem egységesek a tények ismerete, a kihívások felismerése és az adandó válaszok tekintetében. Eltérő koncepcióval rendelkeznek az integráció továbbfejlesztéséről, s ez újabb jele annak, hogy nem formálnak majd külön blokkot az EU-n belül. Magyarország, Csehország - és erre hajlanak még mások is - jelezte: csatlakozna az integrációt felgyorsítani kívánó maghoz. A tartós leszakítás és leszakadás elleni fellépés motiválja őket.

A közösségi források és kiadások középtávú tervezése még el sem kezdődött, de a források visszafogása, behatárolása máris kinyilvánított politikai szándék (még ha taktikai funkciója is lehet). A renacionalizálás, vagyis a nemzeti jogkörbe történő visszahelyezés mind a mezőgazdasági, mind a strukturális politikák terén egyes befizető EU tagállamok régi törekvése. A kiadások új politikák felé történő átrendezése - melyek nem gazdasági jellegűek - a belépők felzárkózását nem mozdítaná elő.

A lassan szűnő dekonjuktúra, a francia-német tandem közös "bűnbe esése" a költségvetési hiány tekintetében újabb adalék a felzárkóztatás fékezésére, a felzárkózás késésére.

A kilábalás a versenyképesség fokozásával érhető el. A gyógyír a lisszaboni reform és az infrastruktúra fejlesztése. Vajon az USA gazdasági mutatóinak 2010-ig óhajtott elérése növeli-e az EU-25 kohézióját? Nemigen, hiszen a tudásalapú gazdaság és társadalom fejlesztésének politikái döntően tagállami hatáskörbe esnek, tehát a közösségi politikák és források kohéziós szerepe eleve kicsiny. A tudásorientált beruházások ugyanakkor jellegüknél fogva is igen hosszú távon hatnak. Az infrastruktúra-fejlesztési projektek elérik ugyan az új tagállamokat is, de inkább a gazdasági növekedést kevéssé sokszorozó vasút, mintsem az autópályák terén.

Következtetés:

Nem az unió több sebességű változatának lehetősége a veszély, hanem a régi és új tagok menti kétsebességű rendszer. Ennek gazdasági alapjai oly erősek, hogy az eddigi politikai cselekvésben tetten ért megosztási szándék megszüntetése komoly feladatot jelent. Legjobb eszköze a közösségi források kiegészítése lehetne egy átmeneti jellegű "kibővítési adó"-val, amiből további projekteket lehetne finanszírozni. A támogatás szükségessége ugyanis elismert, hiszen a versenypolitikai bel-német záradék megőrzését - mely a keleti tartományoknak nyújtandó támogatásokat érinti - éppen az EU születő alkotmánya erősíti meg. A kérdés tehát az, hogy Közép-Európa felzárkóztatására van-e igazi politikai szándék. Ennek most igen csekély jelét látni.