Ország

Románia, Magyarország

Tárgy

A romániai magyarok autonómiája

Jelentősége

Az 1,7 milliónyi romániai magyart képvselő politikai szervezetből, a Romániai Magyar Demokrata Szövetségből (RMDSZ) kiszorult csoport 2003 őszén meghirdetett egy nemzeti kisebbségi autonómia-programot, mely magában foglalja a Székelyföld területi autonómiáját is. Az erdélyi Székelyföldön, vagyis Hargita, Kovászna és Maros megyében él kompakt tömbben a romániai magyarságnak szinte a fele, mintegy 800.000 magyar. A román kormány alkotmányellenesnek minősítette a területi autonómia-törekvéseket. A legnagyobb magyarországi ellenzéki párt, a Fidesz felkarolta a székelyföldi autonómia ügyét és Tőkés László püspök mellé állt, aki 1989 decemberében kulcsszerepet játszott a Ceausescu-rendszer megdöntésében, most pedig az RMDSZ alternatív szervezeteként létrejött Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) élén az autonómia-törekvések fő szószólója. A gazdasági téren sikertelen, Magyarországon egyre népszerűtlenebbé váló szocialista-szabaddemokrata magyar kormány - amerikai kampánytanácsadókat alkalmazva - negatív kampányba kezdett, és az erdélyi autonómia-törekvések támogatása miatt, az Európa Parlamenti választási kampány nyitányaként, radikális nacionalizmussal, sőt irredentizmussal vádolja a Fideszt és vezetőjét, Orbán Viktort.

Elemzés

A rendszerváltás óta eltelt 14 év alatt mintegy 250.000 magyar hagyta el Romániát. Nagyobb részük Magyarországra települt át, kisebb részük az Egyesült Államokba és Nyugat-Európába. Az 1990-ben még 670.000-es szlovákiai magyarság száma mára mintegy 100.000 fővel apadt, a 90-es évek elején 350.000-es lélekszámú jugoszláviai magyarságból pedig több, mint 50.000-en hagyták el szülőföldjüket. Az áttelepülési arány nem kisebb az ukrajnai, vagy a horvátországi magyarok esetében sem. A magyarországi politikai elit körében egyre erősödik az az érzés, hogy a 3 milliónyi magyar, aki a Magyarországgal szomszédos országokban él (a 10 millió magyarországi lakoshoz viszonyítva ez 30 %-ot jelent) hosszabb távon nem marad meg szülőföldjén. A közép- és kelet-európai államok túlnyomó többsége ugyanis egynemű nemzetállam létrehozásán fáradozik (a román alkotmány 1. §-a ezt nyíltan ki is mondja), melyben nincs helyük nemzeti kisebbségeknek. A többségi nemzetek politikai elitjei ebben a térségben csöppet sem bánják, ha nemzeti kisebbségeik kivándorolnak (vagy asszimilálódnak). E folyamatot a többség általában úgy segíti elő, hogy a nemzeti önazonosság megőrzését biztosító jogokat a kisebbség számára vonakodva, csak akkor ismeri el, ha a nemzetközi nyomás ezt már elodázhatatlanná teszi.

Rendkívüli erőfeszítéseket igényel a magyar külpolitika részéről, hogy a környező országokban élő magyarok kérdését kezelje: fékezze elvándorlásuk ütemét, szorgalmazza a szegényes nemzetközi jog bővítését a kisebbségvédelem területén és anyagilag is támogassa a magyar kisebbségeket. Nem meglepő, hogy vannak olyan nézetek Magyarországon, amelyek szerint a csekély eredmény nem éri meg az erőfeszítést.

Az 1998-2002 között Magyarországon hatalmon levő Orbán-kormány hatékony intézkedéseket hozott a magyar kisebbségek szülőföldjükön történő támogatására. Többek között megalkotta a nemzetközi közvéleményben élénk vitát kiváltó státustörvényt, mely többnyire egyoldalú, Magyarország által foganatosított intézkedések révén jelentős mértékben, mintegy a felére csökkentette a szülőföldjüket elhagyni szándékozó kisebbségi magyarok számát. A státustörvény fontos lépést jelentett e kisebbségek autonómiájának irányába, mivel támogatta közösségeik önszerveződését, az autonómia intézményeinek létrehozását.

(Például a Magyarországról érkező anyagi támogatások elosztását a magyar kisebbségek szakmai szervezeteire bízta, ezáltal is erősítve e szakmai szervezeteket, valamint kikérte e közösségek véleményét a támogatásra jogosult személyek körének meghatározásában, és szorgalmazta az információs irodák felállítását, melyek alkalmasak voltak e feladat szakszerű elvégzésére.) A státustörvény magában hordozta a szemléletváltás lehetőségét a magyar kisebbségpolitika területén. A határon túli magyarok bizakodni kezdtek abban, hogy - a magyar állam hatékony támogatásával - megőrizve nemzeti identitásukat, nyelvüket és kultúrájukat, szülőföldjükön maradhatnak, a magyarországi magyarok pedig ahelyett, hogy tehertételnek tekintették volna a magyar kisebbségekkel való foglalatoskodást, kezdték felfedezni és kiaknázni a kisebbségpolitikában rejlő lehetőségeket. (A kisebbségi magyarokra fontos szerep hárult például az általuk lakott térségbe irányuló magyar tőkebefektetések elősegítésében, vagy a határon átnyúló regionális együttműködések fejlesztésében.)

A státustörvény és a benne foglalt autonómiatörekvések homlokegyenest ellentétesek voltak a Magyarországgal szomszédos legtöbb ország nemzetállami programjával, azaz keresztezte ezeknek az országoknak a magyar kisebbségek jövőbeni sorsával kapcsolatos nyílt vagy rejtett szándékait. Ezek az országok (elsősorban Románia és Szlovákia) a kisebbségi magyarok szülőföldön való megtartására irányuló törekvést a térség stabilitását fenyegető intézkedésként jelenítették meg a Magyarországgal fenntartott kétoldalú kapcsolatokban és a nemzetközi színtéren egyaránt. Egyes nemzetközi szervezetek nevében eljáró prominens személyek is állást foglaltak a státustörvénnyel szemben (például Rolf Ekeus, az EBESZ Kisebbségi Főbiztosa és Günther Verheugen, az EU bővítésért felelős biztosa). Ezek az állásfoglalások e szervezeteken belül is vegyes megítélés alá estek, a Magyarországgal szomszédos államok többségi nemzeteinek némelyike viszont örömmel használta fel ezeket a megnyilatkozásokat általában a kisebbségi törekvésekkel szembeni érvelés során. Mindez hozzájárult a magyar kisebbségek érzékelhető politikai radikalizálódásához is.

A 2002-ben megalakult új, szocialisták által vezetett magyar kormány engedett a szomszédos államok nyomásának, és több helyen módosította a státustörvényt, kiiktatva belőle az autonómia intézményeinek támogatását és a magyarok szülőföldön maradását elősegítő legtöbb intézkedést. (Lásd a Budapest Analyses 8. számú elemzését a www.budapestanalyses.hu honlapon.) A kisebbségi magyarok elbizonytalanodtak a tekintetben, hogy Magyarország hatékonyan támogatni tudja őket szülőföldjükön. A megrendült bizalom egyik jele, hogy a szülőföldjükön maradva is egyre többen követelik közülük a magyar állampolgárságot, mely - végső esetben, ha helyzetük végképp ellehetetlenül - lehetővé teszi számukra a Magyarországra történő akadálytalan áttelepedést, vagyis az elmenekülést. (A "kettős állampolgárság"-ról lásd a Budapest Analyses 28. számú elemzését a www.budapestanalyses.hu honlapon.)

A kiábrándultság jelei más téren is tapasztalhatók. A szerbiai Vajdaságban élő magyarok olyan csekély számban vettek részt a 2003 decemberi szerbiai parlamenti választásokon, hogy - koalíciós partnereikkel - 1990 óta először nem lépték át a parlamentbe való bejutáshoz szükséges 5 %-os küszöböt. A romániai magyarok eddig sikeresen működő politikai szervezetében, a Romániai Magyar Demokrata Szövetségben (RMDSZ) pedig olyan személyek tettek szert meghatározó befolyásra, akik választópolgáraik, a romániai magyarok érdekeinek képviseletét alárendelik egyéni gazdasági érdekeiknek. (Az RMDSZ szenátusi frakciójának vezetője például parlamenti képviselőként, a romániai korrupt viszonyok között tett szert az utóbbi időben olyan tekintélyes magánvagyonra, hogy mára az ország 100 leggazdagabb emberének névsorában szerepel.) Az RMDSZ irányítását átvevő "üzletember"-politikusok a gazdasági logika mentén cselekszenek és nem vállalják a román kormány nemzetállami törekvéseivel gyakran ütköző érdekek, vagyis az általuk képviselt nemzeti kisebbség érdekeinek megjelenítését sem. Ennek hiányában az utóbbi időben megszűnt az RMDSZ politizálására mindeddig jellemző kompromisszumkeresés is. A romániai korrupció visszaszorítását, az oligarchikus viszonyok felszámolását szorgalmazó román ellenzéki pártok és vezető román értelmiségiek is gyakran vádolják az RMDSZ-t a jelenlegi posztkommunista román hatalom elvtelen kiszolgálásával.

Az RMDSZ vezetése és szavazótábora közötti távolság kritikus méretűvé növekedett. Felismerve azt, hogy erre a helyzetre a romániai magyarok választói passzivitással reagálhatnak a 2004 júniusában sorra kerülő romániai helyhatósági és decemberi parlamenti választásokon (azaz megismétlődhet a vajdasági magyarok példája), az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács idén 2004 januárjában benyújtotta a román parlamentnek a romániai magyarok autonómia-statútumát tartalmazó törvénytervezetet. (A romániai magyarok autonómiájára vonatkozó két eltérő, ám egymást kiegészítő javaslatot lásd a www.budapestanalyses.hu honlapon.) A benyújtás napján Tőkés László kijelentette, hogy az autonómia gyakorlati megvalósítását a román kormánnyal való tárgyalások útján képzeli el.

Az RMDSZ vezetői egységbontóknak nevezték az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsba tömörült politikusokat, akik a romániai magyarság parlamenti képviseletét veszélyeztetik. Az EMNT és tagszervezetei autonómia-programjukkal valóban külön szándékoznak indulni a júniusi helyhatósági választásokon, de csak azokon a településeken - a Székelyföldön -, ahol a magyarok számaránya elég nagy ahhoz, hogy két magyar jelölt ne "oltsa ki" egymást. Az önkormányzati választásokat követően az EMNT az elért eredményeinek arányában kíván helyet kapni a romániai magyarságot képviselő szervezet parlamenti választási listáján (Romániában csak listás parlamenti választásokat tartanak). Az EMNT és tagszervezetei tehát nem hogy a romániai magyarság parlamenti képviseletét nem veszélyezteti, hanem - éppen ellenkezőleg - az RMDSZ-ből kiábrándult több százezerre tehető szavazó aktivizálása és az RMDSZ-szel a helyhatósági választások utánra tervezett megállapodása révén minden bizonnyal jelentős mértékben hozzájárul majd a romániai magyarok parlamenti képviseletének erősítéséhez.

Következtetés

Az autonómia-program visszatérést jelent ahhoz az állapothoz, amelyben a romániai magyarok bíztak még abban, hogy megőrizhetik nemzeti önazonosságukat, nyelvüket és kultúrájukat szülőföldjükön. A mostanra kialakult helyzetben - az autonómia-programot képviselőkön kívül - ugyanis nincsen olyan magyarországi vagy erdélyi politika erő, amely visszatartaná őket a tömeges kivándorlástól. Az EMNT az adott lehetőségeknél lényegesen többre tart igényt a nemzeti kisebbségek védelmében, a romániai magyar kisebbség megmaradása érdekében. A magyarországi Fidesz támogatja e cél elérését. Az ilyen igény érvényesítése ellentétes a román nemzetállami törekvésekkel, a nemzetállami törekvéssel szembehelyezkedő politika azonban nem radikálisan nacionalista, hanem legfeljebb nemzetállam-ellenes, és semmi köze az irredentizmushoz.

A Európai Unió 15 tagállamában számos helyen működik a nemzeti kisebbségek területi autonómiája, a többség és a kisebbség megelégedésére. Románia az elkövetkező években - valószínűleg - szintén az Európai Unió tagjává válik. Az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése - a román kormány érvelésével ellentétes módon - 1334 (2003)sz. Határozatában megfogalmazza, hogy "több európai állam csökkentette a belső feszültségeket (.) azáltal, hogy területi vagy kulturális autonómiát biztosított" nemzeti kisebbségei számára. "Azok az elvek és konkrét intézkedések, melyeket az autonómia magában foglal, segíthetnek a belső konfliktusok megoldásában." Nehezen indokolható az a gondolat, hogy a területi autonómia csak az Európai Unió "régebbi" tagállamaiban élő nemzeti kisebbségeket illeti meg, az "újabb" tagállamokban élőket pedig nem.